Santo északi részének iránytaxival vágtunk neki. Ezek a járművek a várakozásoknak megfelelően nem épp a luxuskategóriát képviselték, de viszonylag egyszerűen kerítettünk Luganville "központjában" egyet, amellyel kb 1 óra várakozás után, ha jól emlékszem, néhány száz vatu (Vanuatu pénzneme) fejében, számos helyi társaságában indultunk útnak.

Santo nem egy hatalmas sziget, ezért utunk nem is tartott nagyon soká, de azért tartogatott meglepetéseket. Nagyjából félúton ugyanis a sofőr megállt egy útmenti bódénál, ahol valami innivalót vásárolt magának egy csészében. Mint kiderült, az itóka, amelyet vezetés közben sofőrünk jóízűen el is fogyasztott, káva volt. Nem, nem kávé, káva. Ez a kávagyökérből készült bódító hatású lötty a csendes-óceáni népek nemzeti itala, évezredek óta fogyasztják, és nagy hagyománya van a helyiek életében. Mivel Vanuatun még mindig elég fontos szerepet tölt be, többször is volt hozzá szerencsém utazásom során. Ezen első találkozás alkalmával meglepett egy kicsit a felismerés, hogy utasokat is szállító jármű vezetője ismerten tudatmódosító szer hatása alá keríti magát, méghozzá az említett utasok szeme láttára. Dehát ez Vanuatu, nincs nagy forgalom az utakon, városon kívül meg annyi se, különben is rendszeres kávafogyasztóknak 1 csésze meg se kottyan.

Az "északi utunk" első állomása Port Olry város volt, ami igazából inkább falu, mégis a sziget talán második legnagyobb települése, még bankfiók is található itt !! Mivel ez a jelenség meglehetősen ritkaságszámba megy, figyelni kell, hogy mindig tartson magánál az ember elegendő készpénzt (lehetőleg vatut), nehogy úgy járjon, mint én, de erről majd egy későbbi postban.

Vanuatu angol-francia közös fennhatóság alatt állt a múlt században, ez a település pedig éppen francia kézben volt, francia iskola működik itt, ezért a helyiek nagy része franciául egész folyékonyan, míg angolul alig, vagy egyáltalán nem beszél....az angol fennhatóságú településeken ez fordítva figyelhető meg. A városka egyébként szerintem nagyon hangulatos, nyugodt, és hát gyönyörű a tengerpartja. Az idetévedő turista számos bungaló közül válogathat, amelyek egy nagy család különböző tagjainak a tulajdonában állnak. Mi a legolcsóbbikban szálltunk meg :D Én a sátrammal közvetlenül a bungaló előtt vertem tanyát, ahol a tető bizonyos fokig védett az éjszaka folyamán szemerkélő eső ellen, így kicsit sikerült spórolnom a szállás árán. Meg amúgy is szeretek sátrazni :)

A szállásunk (a fotóért köszönet német utazótársaimnak, Chrissy-nek és Raphaelnek)

Nem túlzás azt állítani, hogy a szállásunk paradicsomi környezetben helyezkedett el. A tengertől kb 50 méterre, békés, gondozott, tágas telken állt a házikó, amelynek teraszáról nem győztünk gyönyörködni a hatalmas pálmafák mögött hullámzó, türkizkék víz látványában. Ráadásul a bejárat kelet felé nézett, így másnap hajnalban korán kimásztunk az ágyból (én a sátorból), hogy megcsodálhassuk a napfelkeltét.

Napfelkelte Port Olry-ban

Kilátás az erkély-teraszunkról

A kis település és tengerpartja szerintem tökéletes azok számára, akik Vanuatun belül is valami "autentikus" élményt szeretnének megtapasztalni, gyönyörű természeti környezetre és meseszép tengerpartra vágynak, de azért igényt tartanak némi kényelemre is (lásd: áramforrás és zuhanyzási lehetőség). A helyiek roppant barátságosak, vendégszeretők, és olyan nyugodtság jellemző rájuk, ami csak ilyen gyönyörű helyen tudja megszállni az embert. A gyerekek kifejezetten kíváncsiak voltak ránk, legalábbis néhányan hozzánk szegődtek, amikor a part mentén sétáltunk egy aprócska sziget felé, amely apálykor könnyen megközelíthetővé vált. Eleinte kicsit távolságtartóak voltak, de amikor igen szerencsétlenül sikerült belelépnem egy tengeri uborkába, roppant szórakoztatónak találták a szenvedésemet, és nem győztek rajtam nevetve segíteni, hogy a pórul járt állatka meglepően ragacsos vázát valahogy lekaparjam a papucsomról. Onnantól kezdve mindenre kíváncsiak voltak, főleg a hajunk érdekelte őket nagyon, pedig az enyém meglehetősen tapadt már a zsírtól, kosztól és tengervíztől, de ők jól elszórakoztak vele :D Nem nagyon tudtak angolul, így a kommunikáció elég korlátolt módon folyt, de megtudtuk sokuk nevét, mi is bemutatkoztunk és még szuper közös fotót is lőttünk (amit a gyerekek személyiségi jogainak tiszteletben tartása miatt inkább nem teszek fel).

Újdonsült kis barátainkkal a parton (én bal oldalon :D ez a fotó szintén német utazótársaim tulajdona)

Érdekesség, hogy a városban áram csak reggel 5 és 10, illetve este 5 és 10 között van, a nappal és az éjszaka nagy részében egyszerűen lekapcsolják. Úgyhogy néha azért nem jött rosszul a napelemes töltőm, amelyet még Adelaide-ben szereztem be, és későbbi utazásaim során is jó befektetésnek tűnt:) A napelem a helyiek számára sem ismeretlen, nagyon sok házikó tetején láttam őket, és később össze is ismerkedtem egy vanuatui (vagyis Ni-Van) férfival, aki iskolák és egyéb közintézmények napelemes ellátásával és az elemek karbantartásával foglalkozik. Spórolni kell az árammal, na, Vanuatu amúgy sem a szárnyaló gazdaságáról híres.....ennek ellenére a közelben található Fijihez képest itt pl. drágább utazni, még hátizsákos turistaként is, ráadásul a taxisok előszeretettel húzzák le a külföldieket. Éppen ezért nem árt tájékozódni a standard árakról, mielőtt az ember megérkezik. A piacon viszont minden ár fel van tüntetve, nincs alku, se átverés:) Amit importálni kell, az nyilván nem annyira olcsó, illetve bizonyos termékek, amelyek számunkra magától értetődően elérhetőek a boltok polcain, pl. naptej, Vanuatun csak korlátozott mértékben és kissé borsosabb áron kaphatók.

Vacsora Port Olry-ban: paprika, grapefruit (20 vatu, azaz kb 20 cent/db....azért van, ami Vanuatun is olcsó), kókuszdió, amit nagy nehezen sikerült feltörnünk, valami uborkaféle, hagyma, bagett, konzerv, és még az Ausztráliából magammal cipelt Vegemite is asztalra került

Feltettem néhány (jó sok) képet a város strandjáról, arról a részről, ahol a bungalónk is volt. Ha Espiritu Santo szigeten jártok, mindenképpen gyertek el:) a képeket nem photoshopoltam :P

A vanuatui utazásom előzménye, hogy 2018-ban egy Working Holiday vízummal Ausztráliába repültem, és ott egy évig éltem, dolgoztam, utaztam. A vízumom leteltével pedig Vanuatu felé vettem az irányt, konkrét elképzelések nélkül, de tele kíváncsisággal. Az utazásaimról igyekeztem rendszeresen blogolni facebookon, de az volt az érzésem, hogy ennél többet is tennem kell a melanéz ország népszerűsítése és kedves lakóinak szélesebb körben való bemutatása érdekében, ha már olyan hosszú heteken át vendégül láttak engem :) Azt szeretném, hogy ha valaki rákeres a neten Vanuatura, akkor az én blogomra is rá tudjon lelni, ezért feltöltök ide is egy válogatást a képeimből, illetve a régebbi, facebookos postokat itt is megjelenítem, hátha az utazni vágyók ezen a felületen könnyebben megtalálják a beszámolómat.

Miért utaztam egyáltalán Vanuatura?

Aki nem hallott még erről az országról, ne érezze magát rosszul, nekem se nagyon rémlett semmi, mielőtt elkezdtem tanulmányozni a csendes-óceáni szigeteket. Úgy gondoltam, hogy ha már ott vagyok a világ túlsó felén, Ausztráliában, akkor nem jövök haza anélkül, hogy közelebbről megnéznék magamnak legalább egy paradicsomi szigetet azok közül, amelyeknek a képei gyerekkoromban annyi WC és garázs faláról meredtek rám hívogatóan.

Rengeteget kutattam a neten, hogy melyik lehet számomra az ideális szigetvilág, és nagyjából 3 országra szűkült le a keresésem: Szamoa, Tonga és Vanuatu. Utóbbi mellett végül azért döntöttem, mert a kb 83 szigetével eléggé változatos képet mutat, a helyiek az összes beszámoló alapján nagyon kedvesek, nemcsak szép, hanem érdekes helynek tűnt, és nem volt túl messze sem az ausztrál partoktól (nagyon vágytam ugyanis arra, hogy az országot majd hajóval hagyjam el). Így utólag visszatekintve Vanuatu nagyon jó döntésnek tűnt, de azért kicsit fáj, hogy a másik 2 országot kihagytam, valamint Francia Polinézia azóta is állandó sóvárgás tárgya maradt.

Nagyjából körvonalazódott egy ötletem, hogy miket szeretnék megnézni, de mégis különösebb tervek nélkül érkeztem 2019 szeptemberében Espíritu Santo szigetére, azzal a szándékkal, hogy majd megyek, ahova épp kedvem tartja, lesz ami lesz, olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna.... :D Brisbane-ből Luganville városába repültem, ahol egy meglehetősen kis, kopottas reptéren értem földet. Furcsa érzés volt egy ennyire egzotikus, teljesen új és ismeretlen világba cseppenni:) Első dolgom volt venni egy helyi SIM-kártyát, mert fontos az olcsó internet, mellesleg veszélyes is, ha nem tud az ember lánya könnyen és gyorsan segítséget kérni (tapasztalat korábbi brazíliai utamról, azóta akárhova megyek az EU-n kívülre, érkezés után az első, hogy vegyek egy helyi SIM-kártyát). Vanuatun amúgy 2 mobilszolgáltató létezik, az egyik talán kicsit nagyobb a másiknál, de igazából elég változó, hogy melyik sziget mely részén éppen milyen a lefedettség...az egyik helyen A szolgáltató működik jobban, a másik helyen meg B, szóval dual simesek előnyben. De szerintem mindenkinek, aki a 2 nagyobb szigeten (Efate és Santo) kívül is szeretne utazni, érdemes mindkét szolgáltatót felkeresnie.

Vittem magammal Ausztráliából egy sátrat is - amiről utólag kiderült, hogy semennyire se vízálló, meg amúgy sem nagyon gondoltam az esőre (mintha egy csupa zöld, óceáni szigeten sosem esne?!), úgyhogy később vennem kellett hozzá valami jó nagy ponyvát - , mert az első néhány éjszakát egy kempingben kívántam eltölteni, Luganville szélén. Ez egy jó 40 perces sétaútra volt a reptértől, de nem akartam taxival/iránybusszal menni, mert nem voltam tisztában az árakkal és féltem, hogy valaki olyanba futok bele, aki esetleg átver (egyedüli lány, akinek fogalma sincs a szokásokról, hát tudtam volna bénázni, na). A séta nem volt épp kellemes a majdnem 20 kg-os cuccommal, de kibírtam, és szerencsésen megtaláltam a helyet is. Ahonnan aztán másnap át is költöztem egy nagyon vendégszeretőnek tűnő izraeli nő otthonába, aki a kempinget menedzselő férfival jó barátságban volt, és kedvesen befogadott, miután a kempingben reggel 7kor azzal ébresztett a menedzser, hogy valamin összeveszett a tulajjal és távoznom kéne.

A vendéglátó hölgy amúgy roppant érdekes életet élt Vanuatun. Vegánként kiemelten fontos volt számára, hogy csak a legtisztább élelmiszereket fogyassza, ezért néhány éve Vanuatura költözött, mert ott nem használnak vegyszereket a mezőgazdaságban. Akkoriban éppen városközelben élt, de egy időben hosszabb időt töltött el az ország északi részén egy elzártabb közösségben ("living in the bush" ahogy fogalmazott). Kicsit extrém felfogása volt bizonyos dolgokról, de amúgy kedvesnek és segítőkésznek tűnt. Azon a héten rajtam kívül éppen 3 másik utazót (egy német párt és egy baszk srácot) szállásolt el Couchsurfingen keresztül. Így négyen nagyon jól kijöttünk egymással, el is döntöttük, hogy együtt indulunk útnak a sziget északi része felé, hogy eltöltsünk pár napot az ottani gyönyörű strandokon.

Készül a vacsi a vendéglátóm udvarán

Virágtenger a főút közelében

Ezek a bungalow-k nem tudom, mi célt szolgáltak pontosan. A part mentén sorakoztak Luganville-ben